Albert
Camus: Közöny, a világ közönyössége
Albert Camus (alber kamü) egy algériai faluban
született szegény családban. Apja francia földmunkás volt, elesett az első
világháborúban, anyja pedig írástudatlan spanyol asszony, aki férje halála után
Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta el gyermekeit.
Camus ifjúkorát nyomorúságban töltötte, tüdôbaja miatt többször is
félbeszakította tanulmányait.
A második világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának,
de egészségi állapotára való tekintettel nem vették be a hadseregbe. 1940-ben
baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba ment, egy
párizsi napilap munkatársa lett, Sartre egzisztencialista körének tagja, bár
sohasem vallotta magát egzisztencialistának. A német megszállás idején részt
vett az ellenállási mozgalomban.
Negyvenhét éves korában autószerencsétlenség áldozata lett.
Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: “Abszurd a
lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek Iegmélyérôl feltörô
kivánságnak szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira
függ az embertôl, mint a világtól.” Az abszurd tudomásulvétele számára a lét
adottsága, melyet a lázadás etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli,
bezárult égbolttal, az ellenséges világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem
tisztánlátását, az emberi méltóság értékét állítja szembe.
Camus elsôsorban moralista volt, írásaiban az ember mivoltát, a
világban való helyét, legjobb magatartását akarta megvilágítani. Számára az
írás is küzdelem, kísérlet az abszurd szakadás meghaladására: “Ha úgy látnám,
hogy a világnak értelme van, nem irnék többet.”
Stílusában nem tartozott az újítók közé, eszközei hagyományosak,
klasszikusan egyszerű, világos stílusban írt.
Igazán jelentôs művekkel a háború elején lép fel.
A háborúban a testet öltött abszurditást látja. 1938 és 1941 között írja az
abszurd triptichonjának nevezhetô három művét: a Közöny c. kisregényét, a
Sziszüphosz mitosza c. tanulmánykötetét és Caligula c. drámáját. Ez a három
írása is mutatja, hogy Camus esetében a művész mennyire elválaszthatatlan a
gondolkodótól, a regény- és drámaíró az esszéistától.
A Sziszüphosz mítoszában (1942) Camus elsô korszakának
legfontosabb gondolatait foglalja össze: Sziszüphosz alakjában a sorsával
bátran szembenézô, azt tudatosan vállaló hôst állítja elénk.
Sziszüphoszt az istenek arra kárhoztatták, hogy egy sziklát kell a
hegy csúcsára felgörgetnie, az azonban a cél elôtt mindig visszagurul, és
Sziszüphosz folytonosan újra kezdheti a munkát. Camus esszéjében ez az
értelmetlen föladat az emberi élet abszurditásának jelképévé válik. A világ
abszurditásából következik, hogy “csak egy valójában komoly filozófiai probléma
van, s ez az öngyilkosság. îtéletet mondani arról, hogy az életet érdemes élni,
ez jelent válaszadást a filozófia alapvetô kérdésére.”
A szerzô szerint az abszurditás tényére nem az öngyilkosság a helyes válasz,
mert az embernek nem szabad elébe mennie a halálnak, ez sorsába való
beletörôdést, az abszurditás elfogadását jelentené. Az abszurdum ellen lázadni
kell, s ez a lázadás adja az élet értelmét. Sziszüphosz nagysága éppen abban
van, hogy illúziótlanul szembenéz sorsával, átérzi munkája értelmetlenségét,
mégis folytatja a küzdelmet, és éppen ez teszi boldoggá:
“A magaslatok felé törô küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi
szivet. “
Sziszüphosz bátorságának sztoikus közöny az alapja: az élet
mindenképp rettenetes, az ember mindenképp magányos, nem sokat számít tehát,
hogy ez a rettenet milyen formában jelentkezik, ezért minden sors tűrhetôvé
válik. Sziszüphosz tisztánlátásával, felismert nyomorúságos helyzetének
megvetésével úrrá lesz sorsán: “Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna
felülemelkedni.”
Ez az alapgondolata a Sziszüphosz mítoszával szinte egy idôben
megjelenô regénynek, a Közönynek, melynek írását Camus már 1940-ben befejezte,
de csak két év múlva került kiadásra.
Közöny
A regény két közel egyforma terjedelmű részbôl áll. Az elsô rész a
hôs életének közelmúltját, a gyilkossághoz vezetô útját mutatja be, és a
gyilkossággal zárul. Egy-egy fejezet nagyjából egy-egy nap története. A második
rész már nagyobb távolságra néz vissza, az elsô rész eseményeit és tetteit
mutatja a bírósági tárgyalás tükrében újra, majd a kivégzést váró halálraítélt
állapotát rajzolja meg.
Az elsô rész – akárcsak a görög tragédiák – jósjellel van tele: a
temetôben az öregek egy-egy pillanatra úgy tűnnek fel, mintha bíráskodni
akarnának, a pap itt is “fiam”-nak szólitja a fôhôst, mint a börtönben, itt is
a túláradó napfény bántja, mint a gyilkosság napján stb.
Az elsô rész ártatlannak látszó részletei a második részben váddá alakulnak, az
emberek pedig a vád tanúivá.
A két rész befejezése kétféle halált állít egymással szembe: az arab akarata
ellenére hal meg. Meursault (mörszó) pedig tudatosan fogadja el a halált.
A történetrôl maga a fôhôs számol be egyes szám 1.
személyben, az elôadás hangja mégis tárgyilagos. Éppen ebbôt fakad az ironikus
hatás. A temetés ünnepélyes szertartása például Meursault szenvtelen,
semlegesítô szemszögébôl nézve válik gyakran komikussá, a szemlélô elsôsorban
azokat a mozzanatokat veszi észre, melyek az ünnepélyes hangulattal ellentétesek.
Meursault, a magányosan élô algériai kishivatalnok idegen a
társadalom világában, erre utal a mű eredeti címe is: Az idegen. Személyisége
önmagán túli jelentéssel bír: az elidegenedettséget, az abszurditást testesíti
meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik, csak a mában él, emlék és
reménység, valódi emberi kapcsolatok, igazi feladatok nélkül. A múlttal szemben
(édesanyja) éppoly közönyös, mint a jövôvel szemben (Marie házassági terve).
Kedvét leli az egyhangú mindennapi életben, nem szereti a vasárnapokat, mert
kizökkentik élete közönyösen egyforma folytonosságából.
Más az értékrendje, mint a többi embernek, mást tart
fontosnak és lényegtelennek, mint a körülötte levôk, ezért elszigetelôdik. A
társadalom céljait, izgalmait, képmutatását nem tudja és nem is akarja
vállalni, nem érdekli a hivatali elôrejutás, nem vonzza sem barátság, sem
szerelem, az erkölcs iránt is közönyös. Neki alapjában véve minden mindegy, úgy
véli, hogy az életben semmi sem változik, egyik dolog annyit ér, mint a másik. Anyját az aggok
házában helyezi el, és ott magára hagyja. Temetésére elmegy ugyan, de nem érez
különösebb fájdalmat. Már másnap fürödni megy, az uszodában találkozik
Marie-val, este moziba viszi, majd viszonyt kezd vele. Mikor fônöke Párizsba
akarja áthelyezni, elutasítja ajánlatát. Általában megteszi, amire az emberek
kérik, mert úgyis mindegy, mit tesz. Meghallgatja Salamo panaszát kutyája
eltűnésérôl, hajlandó feleségül venni Marie-t, ha az akarja, elfogadja
szomszédja, a selyemfiú Raymond barátsági ajánlatát, bár nem
érez iránta különösebb vonzódást. Mikor Raymond meg akarja bosszulni szeretôje
hűtlenségét, megírja helyette a tôrbe csaló levelet. A gyilkossághoz is
véletlenek sorozata viszi el: elmegy a kirándulásra, magához veszi a revolvert,
hogy a gyilkosságot megakadályozza, találkozik az arabbal. Tette személytelen,
nem volt semmi indítéka az emberölésre, pusztán idegreflex folytán lô, az
elviselhetetlenül tűzô nap, az áldozat késének idegesítô villogása készteti a
revolver elsütésére.
Cselekedeteit máskor is a pillanatnyi helyzet, elsôsorban az
érzéki benyomások, testi szükségletei határozzák meg. Mindig szívesen átadja
magát a pillanat élvezeteinek: egy jó fürdô, mozi, szeretkezés, a tenger, némi
sport – ezek töltik ki napjait. A világot megérteni nem tudja, nem is akarja,
csak érezni kíván. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából
fontos. Igen lényeges lenne számára például, hogy a hivatal mosdójában ne
egyszer, hanem kétszer cseréljenek törülközôt. Nincs benne semmi képmutatás,
csak azt mutatja, amit érez. Nem tudja azt mondani, hogy “szeretlek”, ha
egyszer nem szerelmes. Nem tudja azt mutatni, hogy sajnálja anyja halálát,
hiszen csak azt érzi, hogy jobb lett volna, ha nem hal meg. Mindig azt
szeretné, ha a nyugalmát megzavaró események végleg lezárulnának,
elintézôdnének. îgy érez anyja halálhíre, az arab és Raymond verekedése után
is. Természetesen soha semminek nincs vége, a cselekedeteknek megvannak a
következményei, és végül gyilkossághoz vezetnek.
Meursault különös közönyét környezete értetlenül szemléli, de nem
veszik rossz néven, furcsa viselkedését, szokatlan kijelentéseit inkább
tréfának, “jópofaságnak” könyvelik el. Közönyének magyarázatát már a regény
elején megkapjuk. Anyja temetésén az ápolónô arról beszél, hogy a tűzô napon sietô
ember meghűl, a lassan menô viszont napszúrást kap, tehát mindenképpen beteg
lesz. Késôbb a börtönben eszébe jut ez a jelenet, és levonja a következtetést:
nincs kiút, az ember útja mindenképp a halálhoz vezet.
Az elsô részben a szerzô semmiféle rokonszenvet nem tanúsít
közönyös hôse iránt, inkább elhatárolja magát tôle. A második részben ez az
írói magatartás megváltozik, a szerzô most a kitaszítottá és kiszolgáltatottá
vált ember mellé áll, érezhetôen együttérzéssel mutatja be az ellenszenvesnek ábrázolt
vádlókkal szemben.
Meursault a pert érdeklôdve, de kívülállóként figyeli: “bizonyos
értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt
rá alkalmam. ” Nem védekezik, mert ártatlannak érzi magát, és azt sem engedi,
hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.
A bíróság elembertelenedett mechanizmusa nem érti az egész ügyet,
képtelen megismerni a vádlottat, minden adatot a szokványos erkölcsi normák
szerint értelmez, pedig Meursault sohasem élt erkölcsi norma szerint. Azt a
tényt, hogy anyját menhelyre küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel
erkölcsileg meg akarta gyilkolni, a védô pedig úgy, hogy gondoskodni akart
róla. Valójában azért tette, mert nem volt egymás számára mondanivalójuk.
Meursault-tól idegen minden absztrakció. Mikor az ügyész Marie-t a
“szeretô”-jének nevezi, idôbe telik míg megérti, kirôl beszél, hiszen a lány az
ô számára egyszerűen csak Marie volt. Meursault a per folyamán mindvégig úgy
érzi, hogy nem is róla van szó. A kivégzés is azért háborítja fel, mert ott az
embert tárgyként kezelik.
Meursault jogi értelemben valóban bűnös. A bíróság azonban
tulajdonképpen nem a gyilkosság miatt ítéli halálra. Azért látják ôt
szôrnyetegnek, mert nem hazudik nem létezô érzelmeket, gyôngédséget,
együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel
és frázisokkal, mint környezete. Felháborodnak, mert mindaz, ami az ô üres,
önzô és képmutató életük értelmét adja, Meursault-t közönyösesen hagyja.
Naiv ôszinteséggel beszél elidegenedettségérôl, és ettôl a nyíltan bevallott
közönyétôl, érzéketlenségétôl, feltárt ürességétôl ijednek meg, mert ebben a
maguk titkolt közönyére, ürességére ismernek. Felszínre kerül a világ
letagadott abszurditása, életük letagadott értelmetlensége. Mikor Meursault
közli, hogy nem hisz Istenben, a vizsgálóbíró rémülten kiált fel: “Azt akarja,
hogy értelmetlen legyen az életem ?” A bírák önmagukat érzik fenyegetve azzal,
hogy a vádlott megtagadja a társadalom hazug rendszerébôl fakadó kötelezô
képmutatást. Világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tôrôl
fakad.
Meursault a bíróság ellen még csak passzivitásával tiltakozott,
hiszen tulajdonképpen nem róla beszéltek. A börtönlelkész azonban a lelkét
kívánja megmenteni, és ezt már nem tudja elviselni. Arcába kiáltja, hogy
“halott módjára él”, hogy igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki
abszurd létével szembe mer nézni.
Meursault a regény második részében, amikor lázad a civilizáció
megalázó, gépies rendje, a képmutatás és erôszak, a börtön, az elidegenedés és a
halál ellen, és egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet után vágyódik,
morálisan környezete fölé nô, és ugyanakkor köznapi értelemben valószerűtlenné
válik, mítosszá lesz.
A börtönben minden földi és túlvilági reményrôl lemondva
végiggondolja és most már tudatával is elfogadja életét, hiszen azt a sorsot
élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt. Megtagadja a
frázisokból, sablonokból, képmutatásból felépített látszatvilágot. Kitart
amellett, hogy mivel a jövô mélyén nem kínálkozik értelmes felelet, alapjában
véve mindegy, mit választ az ember, s hogy egyáltalán választ-e. Nihilizmusa
lázadás a rendszer ôrzôi ellen, akik oly magabiztosan mozognak a kérdésessé
vált világban. Megérti, helyzete oly abszurd, hogy egyetlen reménye lehet csak:
“jól működik” a gép, amely megöli. “Ha már egyszer meghalunk… nem fontos, mikor
és miképpen kell meghalnunk.” Sziszüphoszhoz hasonlóan úgy látja, hogy az
abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg, és ez a gondolat ôt is
boldoggá teszi. Érzi, hogy
halálra van ítélve abban a világban, amelyben ez az
egyetlen biztos realitás, és megveti a kötelékeket, amelyek a világhoz,
másokhoz kötik.
Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy érzi, ô
éppen érzéketlensége, közönyössége által hatolt be a valóság titkába, s ezzel a
közönnyel igazolja saját életét is. A halál közelségében élete visszanyeri
értékét, a hazug konvenciók világában magát idegennek érzô ember a természettel
való azonosulásban megtalálja a boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. A
halál így pozitív értékké minôsül, mert egy végsô nagy látomás, az élet
értelmének, az emberi sors törvényeinek megvilágosodása kíséri: “e jelekkel s
csillagokkal telehintett ég elôtt elôször tárulkoztam ki a világ gyöngéd
közönyének.”
A háború után Camus
gondolatvilágában egyre inkább elôtérbe kerül a szolidaritás kérdése. Ezt
mutatja A pestis című regénye (1947) is.