2013. június 8., szombat

17. tétel (irodalom)

Kafka: Átváltozás, a metamorfózis előzményei, oka

Prágában született német származású zsidó. Ez a származás idegenség érzetét
fogja kialakítani. Negatív élmények fűzik édesapjához. Alapvető élmény a félelem,
szorongás, mely meghatározza későbbi életérzését. Egész életében hivatalnokként
dolgozott egy balesetbiztosítási intézetben. Nappal a tipikus hivatalnok, éjszakai énje
az író. Műveit halála után adták ki. Barátja, Max Brod rendezte össze a
kéziratait. Igazából nem tudott kapcsolatokat kialakítani. Tüdőbetegségben halt meg
Bécs mellett.
Írói világának jellemzése:
-Magány, elidegenedés és a szorongó létbizonytalanság írója
-Jellemző rá a felébredés motívum, de ez az ébredés nagyon gyakran a
nyomasztó rémálom
-Szereplők egy kiismerhetetlen világban élnek, sorsukat ismeretlen törvények,
ismeretlen hatalmak irányítják
-Kafkánál a világ abszurd, a hős nem érti sem a világot, sem saját helyét a
világban
-Hősei egyidejűleg élnek a reális és az irreális világban
-Az ember elszigetelődik, emberi kapcsolatai eltorzulnak, mesterkéltek, üresek
és erkölcsileg romlottak lesznek
-Grosteszk látásmód: tragikum és komikum vegyülése jellemzi
-Minden műve sokféleképpen értelmezhető, gazdag a jelentéstartalmuk

Az átváltozás
Erre a műre vonatkozik az a jellegzetesség, hogy a fantasztikus és a reális
összekapcsolódik, egyszerre van jelen.
Nyitómondat: ébredés motívum
Írói magatartás
Rendkívül hűvös, tárgyilagos előadásmód
Sem azonosulás, sem ellenérzés nem figyelhető meg
Rövid történet
Gregor Statusa családját eltartó, maradi kispolgár volt, akinek szellemi érdeklődését
betölti az újság és a menetrend tanulmányozása. Egy napon arra ébred, hogy
bogárrá változik. A megváltozott helyzetben az események gyorsan felperegnek.
Családja elég furán viseli ezt az átváltozást, nem is foglalkoznak vele igazán.
Annyira elhanyagolják, hogy a takarítónő söpri ki majd a szobából a tetemet, s a
család megkönnyebbül a szörnyű tehertől.
Főhős jelleme
Szorgalmas, lelkiismeretes, kizárólag a munkájának élő ügynök
Viselkedése az átváltozás után abszurd, az érdekli, hogy lekéste a vonatot
Családtagok reakciója is abszurd
Gregor viszonya a családtagokhoz: nincsenek mély kapcsolatok a családban,
Gregor jobban kötődik a családtagokhoz, mint azok hozzá
Ő a családfenntartó, a többiek azonban eszköznek tekintik, noha a végén
kiderül, hogy el tudnák tartani magukat
Gregor nem élt emberi életet, féregként élt, hiányoztak az emberi kapcsolatok
az életéből, ezért nem volt meglepő az átváltozás
Átváltozás után az emberi tartalmak felerősödnek, bogárként Gregornak több
emberi vonása van
Emberi mivoltára utal szobája bútorzatainak védelme és a zene szeretet
Gregor halálával visszaáll a természetes rend, a megrendülés, a katarzis
elmarad.
Az átváltozás oka: értelmezések sokfélesége
Gregor bűnös volta a világ abszurditásából következik
Gregor átváltozása a főhős tudatalattijának kitörése az embertelen világból
Idegennek érzi magát a világgal, családjával s önmagával szemben is,
annyira, hogy még teste is mássá, idegen lénnyé válik

16. tétel (irodalom)

Albert Camus: Közöny, a világ közönyössége

Albert Camus (alber kamü) egy algériai faluban született szegény családban. Apja francia földmunkás volt, elesett az első világháborúban, anyja pedig írástudatlan spanyol asszony, aki férje halála után Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta el gyermekeit.
Camus ifjúkorát nyomorúságban töltötte, tüdôbaja miatt többször is félbeszakította tanulmányait.
A második világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de egészségi állapotára való tekintettel nem vették be a hadseregbe. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba ment, egy párizsi napilap munkatársa lett, Sartre egzisztencialista körének tagja, bár sohasem vallotta magát egzisztencialistának. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban.
Negyvenhét éves korában autószerencsétlenség áldozata lett.
Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: “Abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek Iegmélyérôl feltörô kivánságnak szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira függ az embertôl, mint a világtól.” Az abszurd tudomásulvétele számára a lét adottsága, melyet a lázadás etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli, bezárult égbolttal, az ellenséges világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem tisztánlátását, az emberi méltóság értékét állítja szembe.
Camus elsôsorban moralista volt, írásaiban az ember mivoltát, a világban való helyét, legjobb magatartását akarta megvilágítani. Számára az írás is küzdelem, kísérlet az abszurd szakadás meghaladására: “Ha úgy látnám, hogy a világnak értelme van, nem irnék többet.”
Stílusában nem tartozott az újítók közé, eszközei hagyományosak, klasszikusan egyszerű, világos stílusban írt.
Igazán jelentôs művekkel a háború elején lép fel.
A háborúban a testet öltött abszurditást látja. 1938 és 1941 között írja az abszurd triptichonjának nevezhetô három művét: a Közöny c. kisregényét, a Sziszüphosz mitosza c. tanulmánykötetét és Caligula c. drámáját. Ez a három írása is mutatja, hogy Camus esetében a művész mennyire elválaszthatatlan a gondolkodótól, a regény- és drámaíró az esszéistától.
A Sziszüphosz mítoszában (1942) Camus elsô korszakának legfontosabb gondolatait foglalja össze: Sziszüphosz alakjában a sorsával bátran szembenézô, azt tudatosan vállaló hôst állítja elénk.
Sziszüphoszt az istenek arra kárhoztatták, hogy egy sziklát kell a hegy csúcsára felgörgetnie, az azonban a cél elôtt mindig visszagurul, és Sziszüphosz folytonosan újra kezdheti a munkát. Camus esszéjében ez az értelmetlen föladat az emberi élet abszurditásának jelképévé válik. A világ abszurditásából következik, hogy “csak egy valójában komoly filozófiai probléma van, s ez az öngyilkosság. îtéletet mondani arról, hogy az életet érdemes élni, ez jelent válaszadást a filozófia alapvetô kérdésére.”
A szerzô szerint az abszurditás tényére nem az öngyilkosság a helyes válasz, mert az embernek nem szabad elébe mennie a halálnak, ez sorsába való beletörôdést, az abszurditás elfogadását jelentené. Az abszurdum ellen lázadni kell, s ez a lázadás adja az élet értelmét. Sziszüphosz nagysága éppen abban van, hogy illúziótlanul szembenéz sorsával, átérzi munkája értelmetlenségét, mégis folytatja a küzdelmet, és éppen ez teszi boldoggá:
“A magaslatok felé törô küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szivet. “
Sziszüphosz bátorságának sztoikus közöny az alapja: az élet mindenképp rettenetes, az ember mindenképp magányos, nem sokat számít tehát, hogy ez a rettenet milyen formában jelentkezik, ezért minden sors tűrhetôvé válik. Sziszüphosz tisztánlátásával, felismert nyomorúságos helyzetének megvetésével úrrá lesz sorsán: “Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülemelkedni.”
Ez az alapgondolata a Sziszüphosz mítoszával szinte egy idôben megjelenô regénynek, a Közönynek, melynek írását Camus már 1940-ben befejezte, de csak két év múlva került kiadásra.
Közöny
A regény két közel egyforma terjedelmű részbôl áll. Az elsô rész a hôs életének közelmúltját, a gyilkossághoz vezetô útját mutatja be, és a gyilkossággal zárul. Egy-egy fejezet nagyjából egy-egy nap története. A második rész már nagyobb távolságra néz vissza, az elsô rész eseményeit és tetteit mutatja a bírósági tárgyalás tükrében újra, majd a kivégzést váró halálraítélt állapotát rajzolja meg.
Az elsô rész – akárcsak a görög tragédiák – jósjellel van tele: a temetôben az öregek egy-egy pillanatra úgy tűnnek fel, mintha bíráskodni akarnának, a pap itt is “fiam”-nak szólitja a fôhôst, mint a börtönben, itt is a túláradó napfény bántja, mint a gyilkosság napján stb.
Az elsô rész ártatlannak látszó részletei a második részben váddá alakulnak, az emberek pedig a vád tanúivá.
A két rész befejezése kétféle halált állít egymással szembe: az arab akarata ellenére hal meg. Meursault (mörszó) pedig tudatosan fogadja el a halált.
A történetrôl maga a fôhôs számol be egyes szám 1.
személyben, az elôadás hangja mégis tárgyilagos. Éppen ebbôt fakad az ironikus hatás. A temetés ünnepélyes szertartása például Meursault szenvtelen, semlegesítô szemszögébôl nézve válik gyakran komikussá, a szemlélô elsôsorban azokat a mozzanatokat veszi észre, melyek az ünnepélyes hangulattal ellentétesek.
Meursault, a magányosan élô algériai kishivatalnok idegen a társadalom világában, erre utal a mű eredeti címe is: Az idegen. Személyisége önmagán túli jelentéssel bír: az elidegenedettséget, az abszurditást testesíti meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik, csak a mában él, emlék és reménység, valódi emberi kapcsolatok, igazi feladatok nélkül. A múlttal szemben (édesanyja) éppoly közönyös, mint a jövôvel szemben (Marie házassági terve). Kedvét leli az egyhangú mindennapi életben, nem szereti a vasárnapokat, mert kizökkentik élete közönyösen egyforma folytonosságából.
Más az értékrendje, mint a többi embernek, mást tart fontosnak és lényegtelennek, mint a körülötte levôk, ezért elszigetelôdik. A társadalom céljait, izgalmait, képmutatását nem tudja és nem is akarja vállalni, nem érdekli a hivatali elôrejutás, nem vonzza sem barátság, sem szerelem, az erkölcs iránt is közönyös. Neki alapjában véve minden mindegy, úgy véli, hogy az életben semmi sem változik, egyik dolog annyit ér, mint a másik. Anyját az aggok házában helyezi el, és ott magára hagyja. Temetésére elmegy ugyan, de nem érez különösebb fájdalmat. Már másnap fürödni megy, az uszodában találkozik Marie-val, este moziba viszi, majd viszonyt kezd vele. Mikor fônöke Párizsba akarja áthelyezni, elutasítja ajánlatát. Általában megteszi, amire az emberek kérik, mert úgyis mindegy, mit tesz. Meghallgatja Salamo panaszát kutyája eltűnésérôl, hajlandó feleségül venni Marie-t, ha az akarja, elfogadja szomszédja, a selyemfiú Raymond barátsági ajánlatát, bár nem
érez iránta különösebb vonzódást. Mikor Raymond meg akarja bosszulni szeretôje hűtlenségét, megírja helyette a tôrbe csaló levelet. A gyilkossághoz is véletlenek sorozata viszi el: elmegy a kirándulásra, magához veszi a revolvert, hogy a gyilkosságot megakadályozza, találkozik az arabbal. Tette személytelen, nem volt semmi indítéka az emberölésre, pusztán idegreflex folytán lô, az elviselhetetlenül tűzô nap, az áldozat késének idegesítô villogása készteti a revolver elsütésére.
Cselekedeteit máskor is a pillanatnyi helyzet, elsôsorban az érzéki benyomások, testi szükségletei határozzák meg. Mindig szívesen átadja magát a pillanat élvezeteinek: egy jó fürdô, mozi, szeretkezés, a tenger, némi sport – ezek töltik ki napjait. A világot megérteni nem tudja, nem is akarja, csak érezni kíván. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából fontos. Igen lényeges lenne számára például, hogy a hivatal mosdójában ne egyszer, hanem kétszer cseréljenek törülközôt. Nincs benne semmi képmutatás, csak azt mutatja, amit érez. Nem tudja azt mondani, hogy “szeretlek”, ha egyszer nem szerelmes. Nem tudja azt mutatni, hogy sajnálja anyja halálát, hiszen csak azt érzi, hogy jobb lett volna, ha nem hal meg. Mindig azt szeretné, ha a nyugalmát megzavaró események végleg lezárulnának, elintézôdnének. îgy érez anyja halálhíre, az arab és Raymond verekedése után is. Természetesen soha semminek nincs vége, a cselekedeteknek megvannak a következményei, és végül gyilkossághoz vezetnek.
Meursault különös közönyét környezete értetlenül szemléli, de nem veszik rossz néven, furcsa viselkedését, szokatlan kijelentéseit inkább tréfának, “jópofaságnak” könyvelik el. Közönyének magyarázatát már a regény elején megkapjuk. Anyja temetésén az ápolónô arról beszél, hogy a tűzô napon sietô ember meghűl, a lassan menô viszont napszúrást kap, tehát mindenképpen beteg lesz. Késôbb a börtönben eszébe jut ez a jelenet, és levonja a következtetést: nincs kiút, az ember útja mindenképp a halálhoz vezet.
Az elsô részben a szerzô semmiféle rokonszenvet nem tanúsít közönyös hôse iránt, inkább elhatárolja magát tôle. A második részben ez az írói magatartás megváltozik, a szerzô most a kitaszítottá és kiszolgáltatottá vált ember mellé áll, érezhetôen együttérzéssel mutatja be az ellenszenvesnek ábrázolt vádlókkal szemben.
Meursault a pert érdeklôdve, de kívülállóként figyeli: “bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam. ” Nem védekezik, mert ártatlannak érzi magát, és azt sem engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.
A bíróság elembertelenedett mechanizmusa nem érti az egész ügyet, képtelen megismerni a vádlottat, minden adatot a szokványos erkölcsi normák szerint értelmez, pedig Meursault sohasem élt erkölcsi norma szerint. Azt a tényt, hogy anyját menhelyre küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel erkölcsileg meg akarta gyilkolni, a védô pedig úgy, hogy gondoskodni akart róla. Valójában azért tette, mert nem volt egymás számára mondanivalójuk. Meursault-tól idegen minden absztrakció. Mikor az ügyész Marie-t a “szeretô”-jének nevezi, idôbe telik míg megérti, kirôl beszél, hiszen a lány az ô számára egyszerűen csak Marie volt. Meursault a per folyamán mindvégig úgy érzi, hogy nem is róla van szó. A kivégzés is azért háborítja fel, mert ott az embert tárgyként kezelik.
Meursault jogi értelemben valóban bűnös. A bíróság azonban tulajdonképpen nem a gyilkosság miatt ítéli halálra. Azért látják ôt szôrnyetegnek, mert nem hazudik nem létezô érzelmeket, gyôngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Felháborodnak, mert mindaz, ami az ô üres, önzô és képmutató életük értelmét adja, Meursault-t közönyösesen hagyja.
Naiv ôszinteséggel beszél elidegenedettségérôl, és ettôl a nyíltan bevallott közönyétôl, érzéketlenségétôl, feltárt ürességétôl ijednek meg, mert ebben a maguk titkolt közönyére, ürességére ismernek. Felszínre kerül a világ letagadott abszurditása, életük letagadott értelmetlensége. Mikor Meursault közli, hogy nem hisz Istenben, a vizsgálóbíró rémülten kiált fel: “Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem ?” A bírák önmagukat érzik fenyegetve azzal, hogy a vádlott megtagadja a társadalom hazug rendszerébôl fakadó kötelezô képmutatást. Világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tôrôl fakad.
Meursault a bíróság ellen még csak passzivitásával tiltakozott, hiszen tulajdonképpen nem róla beszéltek. A börtönlelkész azonban a lelkét kívánja megmenteni, és ezt már nem tudja elviselni. Arcába kiáltja, hogy “halott módjára él”, hogy igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni.
Meursault a regény második részében, amikor lázad a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás és erôszak, a börtön, az elidegenedés és a halál ellen, és egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet után vágyódik, morálisan környezete fölé nô, és ugyanakkor köznapi értelemben valószerűtlenné válik, mítosszá lesz.
A börtönben minden földi és túlvilági reményrôl lemondva végiggondolja és most már tudatával is elfogadja életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt. Megtagadja a frázisokból, sablonokból, képmutatásból felépített látszatvilágot. Kitart amellett, hogy mivel a jövô mélyén nem kínálkozik értelmes felelet, alapjában véve mindegy, mit választ az ember, s hogy egyáltalán választ-e. Nihilizmusa lázadás a rendszer ôrzôi ellen, akik oly magabiztosan mozognak a kérdésessé vált világban. Megérti, helyzete oly abszurd, hogy egyetlen reménye lehet csak: “jól működik” a gép, amely megöli. “Ha már egyszer meghalunk… nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.” Sziszüphoszhoz hasonlóan úgy látja, hogy az abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg, és ez a gondolat ôt is boldoggá teszi. Érzi, hogy
halálra van ítélve abban a világban, amelyben ez az
egyetlen biztos realitás, és megveti a kötelékeket, amelyek a világhoz, másokhoz kötik.
Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy érzi, ô éppen érzéketlensége, közönyössége által hatolt be a valóság titkába, s ezzel a közönnyel igazolja saját életét is. A halál közelségében élete visszanyeri értékét, a hazug konvenciók világában magát idegennek érzô ember a természettel való azonosulásban megtalálja a boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. A halál így pozitív értékké minôsül, mert egy végsô nagy látomás, az élet értelmének, az emberi sors törvényeinek megvilágosodása kíséri: “e jelekkel s csillagokkal telehintett ég elôtt elôször tárulkoztam ki a világ gyöngéd közönyének.”

A háború után Camus gondolatvilágában egyre inkább elôtérbe kerül a szolidaritás kérdése. Ezt mutatja A pestis című regénye (1947) is.